AZ ALFÖLDI PORCELÁNGYÁR 50 ÉVE
Részletek
Az Építésügyi Minisztérium alá rendelt Finomkerámiaipari Igazgatóság részéről már 1961-ben eldőlt, hogy Hódmezővásárhelyen épül fel az új porcelángyár, amely több üzemegységből állt össze - szaniter, tűzálló, edény és a burkológyár. Így termelésük elindítására is több szakaszban került sor.
"...Az edénygyár engedélyokiratát 1965. december 27-én hagyták jóvá az Építésügyi Minisztérium illetékes szervei. Létesítésére azért került sor 1966-ban, mert a Herendi Porcelángyár és a Gránit Kőedénygyár főleg exportra termelt és nem tudta kielégíteni a belföldi keresletet, ezért hiány keletkezett. A Pécsi, vala-mint a Hollóházi Porcelángyárak a hazai edényszükséglet egyharmadát voltak képesek előállítani. A NIKEX Külkereskedelmi Vállalatnak a DIA Maschinenexport NDK céggel kötött szerződése nyomán a tervezést a keletnémet WTK Meissen cég végezte, és ennek megfelelően német technológiát valósítottak meg az üzemben. A termelést 1969 áprilisában kezdte meg, háztartási és vendég-látó-ipari porcelánedényeket, étkészleteket gyártottak, 1970-re azonban 2500 ton-na, exportra is alkalmas készáru előállítását tervezték. Eleinte még csak a belföldi értékesítés jöhetett számításba. Az eredeti kapacitást, a 3 és félezer tonnát már a hetvenes évek első felében elérték, és hamarosan - szakszerű piackutatást követő-en - megindult az exportra termelés. Az 1970-ben 530, később 850 munkással dolgozó gyáregység már több kiállításon szerepelt termékeivel, és rendszeresen elhozták a vásárok díjait. Az iparművészek közül többnyire Ambrus Éva, Német Olga és Orosz Mária segítette az edénykollekciók kialakítását.
A menet közben elvégzett korszerűsítéseknek köszönhetően megvalósult az edények gépi gyártása, valamint magastüzű dekorégető berendezések, matrica-gyártó gépek, kemence-kiszolgáló manipulátorok és más gépek révén a kézi mű-veleteket mechanizálták. Az NSZK cégei biztosították a gépeket. Az üzemegy-ség helyzete, technikai felszereltsége a rendszerváltáskor már megfelelt a kor színvonalának. Erre az időszakra az ország legnagyobb porcelánedénygyárának számított. A termékek mintegy 35%-át dollár-elszámolású piacokra, főleg az Egyesült Államokba, Franciaországba, Olaszországba, Kanadába és Ausztriába exportálták. A gyáregységet Venczellák Péter, 1971 és 1982 között Oswald Valter, később Kutrovics László vezette.
Az exportálás beindításával forma- és dekorfejlesztést is végre kellett hajtani. Mosogatógépálló dekorációt fejlesztettek ki, mert a nyugat-európai háztartá-sok egyre nagyobb hányada használt gépi segítséget az edények tisztításához a hetvenes évektől. A minőség biztosításának köszönhetően több étkészletével is nívódíjat nyert a vásárhelyi edénygyár: a BELLA és a SATURNUS étkészletek BNV-díjat, a BLANKA étkészlet a BNV-díj mellett Formatervezők Nívódíját, illetve a Fogyasztók Tanácsának díját is „kiérdemelte". A vendéglátóiparban sikert aratott az UNISET étkészlet, amelyet szállodákban, éttermekben és üzemi, iskolai ebédlőkben használtak. A BERILL és az 1989-ben kialakított IRIS termékcsalád is nívódíjat ért el..."
" Az edénygyárban az 1970-es években a következő menet szerint dolgoztak: lepényszerű formában ejtik a meghatározott tömegű masszaadagokat a szűrő-présekből a szállítószalagra, ahonnan gyűjtőszalagról továbbítják a vákuumpré-sekbe, ahol homogenizálják és levegőtlenítik az anyagot. Az edénymassza három-féle NDK-beli kaolinból, norvég földpátból és ugyancsak importált kvarcból állt. Összetétele: 50% kaolinit, 28% kvarc, 21% földpát.
A nyersárut automata tányér- és csészekorongokkal korongozzák. Központi öntés után négy földgáztüzelésű alagútkemencében égették ki az edényeket. Ebből egy kemencében a zsengélést, a többiben a mázas égetést (ez utóbbi hőmérséklete 1380 ˚C) végezték. Az elkészült porcelánedények felvették a versenyt a legjobb minőségű cseh és német keményporcelánokkal."...
...Az Alföldi Porcelángyár vásárhelyi viszonylatban nagy-, országos tekintetben középüzemmé vált az 1970-es évek elejére. Ezt igazolja, hogy a FIM vezér-igazgatója, Habuda Ádám 1966-ban D-ből C, 1969-ben B kategóriába sorolta az „állandóan fejlődő" vállalatot dolgozói létszám, termelési érték és állóeszközadatok alapján. A gyorsan elkészült üzemcsarnokokkal egy időben a dolgozókat kiszolgáló épületek is elkészültek. Az építés során a munkások számára emelt barakképületek is megmaradtak, ezeket műhelyekké, vagy éppen öltözőkké, mos-dókká alakították át. Az üzemek bővítése a termékek iránti kereslet nyomán szükségessé vált, ám gazdaságossági szempontok szerint az Erzsébeti úti telephelyen létesítettek újabb csarnokokat.
A finomkerámiai céghálózat tagjaként a porcelángyár exportját állami üz-letkötő cégek (NIKEX, FERUNION) szervezték, amelyeknek felhatalmazásuk volt a szocialista országok mellett a tőkés államok képviselőivel is kapcsolatot létesíteni. Így alakultak ki Európa szinte valamennyi országával, az Egyesült Államokkal, Kanadával, illetve Ázsia több országával a kereskedelmi kapcsolatok. Ezekben az országokban élénk kereslet mutatkozott a magyar porcelántermékek iránt.
A porcelántermékek - ahogyan más iparcikkek - eladhatóságának fontos ismérve a védjegy. Az első tálakon, tányérokon, csészéken, kiöntőkön vagy éppen szanitereken az új üzem stilizált AP rövidítése szerepelt. Ezt a jelzést a gyár veze-tése 1971-ben meg kívánta változtatni, mondván: „Külföldön az emberek, ha megtetszik nekik egy porcelántárgy, megfordítják és ott keresik a márkajelzést." A másik motiváció amely a változtatás mellett szólt, a régi védjegy „szegényes" mivolta, azaz nem fejezte ki, hogy honnan való az áru, azaz semmi nem utalt vá-sárhelyiségére. A város történelmi címerét - hasonlóan olasz, francia vagy svéd porcelángyárak gyakorlatához - tartották a legalkalmasabbnak termékeik megjelölésére, és gyorsan gondoskodtak is kék színű, kicsinyített verziójának megterve-zéséről. A védjegy megváltoztatásáról szóló kérelmet az akkor már több külföldi kereskedelmi úton tapasztalatot szerző Sajti Imre (1926-2001) tanácselnök bírálta el. Megértette a város és az ország gazdasági érdekeit, és ezért engedélyezte az emblémacserét: 1972. január 1-től Hódmezővásárhely közel egy évszázada meg-alkotott, ám 1949-ben, illetve 1974-ben „felfüggesztett" címere vált az Alföldi Porcelángyár védjegyévé..."
"Az edénygyár a rendszerváltozás után
Az edénygyár, mint különálló gyáregység privatizációja 1990 nyarán vette kezdetét, az Állami Vagyonügynökség felügyelete mellett és a Budapest Holding Első Hazai Vagyonkezelő Rt. közreműködésével. A Table de France (1997-től Guy Degrenne) francia érdekeltségű vállalat szerezte meg a részvények 60 %-át, és ezt követően korszerű gyártósorokkal szerelte fel az üzemet. A maradék 40 %-ot hamarosan a Villeroy&Boch AG vásárolta meg. A vállalat ügyvezetője 1990 és 1992 között Vilics Antal.
A francia befektető vállalta a dolgozók új technológiával kapcsolatos betanításának költségeit. A formatervezést is a francia ízlésvilág szerint alakították ki, hiszen a termékek jelentős részét franciaországi felvevőpiacokra szánták. Ezen kívül Ausztriába, Németországba, Oroszországba, Svájcba, Svédországba, illetve az Egyesült Államokba is exportálnak. A termékskálában porcelánedények, kony-hai edények és kiegészítők, rozsdamentes fém tálcák és evőeszközök, valamint üveg és kristály termékek is megtalálhatók. Az új technológia bevezetése elbocsátásokkal is járt: három év alatt, 1993-ig 86 dolgozójától vált meg a menedzsment. Míg 1992-ben még 577-en, egy évvel később már csak 528-an dolgoztak az edénygyárban.
A Guy Degrenne S. A. 1999. január 1-jével megszerezte az összes edénygyári részvényt, ezzel az üzem kizárólagos tulajdonosává vált. Évi mintegy 11 millió darab termékével és 3500 tonna kapacitásával az ország legnagyobb edénygyára maradt. A termékskála igen változatos: mintegy ezer fajta fehérárut, továbbá csaknem ötezer színes porcelánedény terméket állít elő. Az éves forgalom 110 és 120 millió euró között váltakozik...."